Szeptember végén, estefelé járt az idő. Ő, a felesége, a fia és a lánya asztalnál ültek; főtt tojást vacsoráltak kenyérrel és egy kis sóval.
Ő maga csak keveset evett az étvágytalanságára hivatkozva, pedig a sav marta a gyomrát. De már megszokta. "Egyenek csak a gyerekek! Bennük a jövő, már csak ők a reménység." - gondolta.
Fölállt, a szekrényhez lépett, fiókjából elővette a pénztárcát, kivette a maradék aprót, és így szólt:
- Nemsokára jövök - és kiment a házból. A nagy vaskapu nyikorogva nyílt ki előtte, majd csukódott be mögötte. Zseblámpát vett elő - az utcában nem volt világítás - és elindult. Két perc alatt elérte a legközelebbi telefonfülkét. Bedobta az aprót, és tárcsázott. Kicsöngött, majd:
- Halló! Frici?... Igen, én... Persze... Ahogy megbeszéltük: a szélmalomnál lévő sarkon... Persze... Igen - és letette a kagylót.
Ahogy kilépett a fülkéből, végigfutott az agyán: "Tíz perc a szélmalomig, onnan öt az öreg Máriáig. Ott nem lehetünk többet húsz percnél." Kellemesen borzongott meg a gondolattól, hogy fél óra múlva már túl lesz a nehezén.
Gyors léptekkel indult el, hogy minél hamarabb ott lehessen. A városban beljebb már volt világítás, így a kis lámpa a zsebében lapult - egyelőre.
Ahogy ment: elkezdett nézelődni.
Az utcák-utak, amiket nappal takarított, elég nyomasztóan festettek így este. A félig-meddig lecsupaszított ágak széltől rezgő képeit a lámpák barnássárga fénye vetítette a durva betonra - némely fának két árnyéka is volt. Egy helyen ki kényszerült menni a kövesútra, s onnan úgy látszott, hogy az utcalámpák a végtelenbe sorakoznak.
Halkhangú autók suhantak el mellette.
Amint egy kocsibejárón vissza akart térni a járdára, olyan  hang támadt, mintha köveket dobáltak volna vízbe - de ahogy a hang irányába kapta a fejét: csak békák ugráltak ijedten egy árokba.
Bal kezét ijedten lüktető mellkasára szorította, majd mikor kicsit megnyugodott: indult tovább.
A szélmalom mellett elhaladván látta, hogy Frici már ott várakozik rá a sarkon. Megállt, intett neki, barátja visszaintett; ment tovább.
- Szervusz! - köszönt rekedt hangon, mikor odaért.
- Szervusz, pajtás! Itt van nálad, ami kell?
- Itt, hát nálad?
- Nálam is.
Erős, hideg szél tépett beléjük. Pár másodpercig némán álltak ott, majd Frici törte meg a csendet:
- Szerintem menjünk! Jobb túl lenni rajta.
Ő bólintott, és mindketten elindultak.
Mikor elérték az öreg Mária házát, sapkából fabrikált maszkot húztak föl. Átmásztak a kőfalon, ő a túloldalon elővette a zseblámpát, kabátja alól zsákot húzott elő - Frici is így tett, majd elindultak a ház irányába.
Úgy lüktetett a vér az ereiben, hogy belerecsegett a füle, és úgy vert a szíve, hogy ugrált a mellkasa.
Csuklott egyet, majd még egyet.
- Ne izgulj! - szólt Frici, majd megfogta a két vállát, és egyenesen a szemébe nézett - Figyelj, ezt meg kell tennünk. Gondolj csak a családodra, és a családomra. Nem kell többet éhezniük. Sem nekik, és sem nekünk.
Egyébként hová is akar menni a lányod?
- Gimnáziumba - felelt rekedt hangon.
- Pénz nélkül hiába. Látod? Már csak ezért is megéri. Emlékszel még?: "A cél szentesíti az eszközt." Ne izgulj!
Várj itt! - fejezte be végül Frici,  odament az ajtóhoz. Kinyitotta, és bementek.

* * *

- Szerinted el fognak kapni? - kérdezte Fricitől, mikor a felkelő Hold fényénél, a város határában megosztoztak a szerzetteken.
- Ha van isten, akkor nem - válaszolta. Ettől egy pillanat erejéig megnyugodott, de aztán újabb kérdés vetődött fel benne:
- És ha nincs?
Akkor - minden mindegy - mondta Frici, és fölállt. Térdei nagyot roppantak. Törzsét enyhén hátrahajtva nyújtózkodott, majd:
- Gyere! - és elindult.
Ő még kicsit várt, majd zsibbadt tagjait kiegyenesítve, rázogatva utána indult. A derékig érő zörgő fűben gázolva a tücskök fülsüketítő ciripelése már-már a szirénák hangjára kezdett hasonlítani.
Nehéz volt vinni a zsákot. De valami még nehezebb volt...
Az útnál sóhajtott, mély, rekedt hangon köszöntek-, és váltak el egymástól. Hazafelé indult, és egyre csak erre tudott gondolni: "A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt.", de sehogy sem volt képes megnyugodni.

"(...)Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény."
(József Attila: Nem én kiáltok)

Fájt a fény. Taszította és ütötte és rúgta és vágta, és csak a homály és a sötét jelentett egy kis kibúvót. Hozzábújt a házak falához, rejtőzve járt a bokrok mögött; és tudta, hogy most egyetlen pillantással meg lehetne ölni.
Sárba lépett és szél tépett belé, és a levegő mozgó; sűrű áradata majdnem kicsavarta erőtlen kezéből a súlyos zsákot.
"A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt." - nyugtatgatta magát.
Kilépett az útra, és az utcalámpák végtelenül elnyúlóan, elnyomóan sorakoztak fölé.
Egy macska nyávogott, és ettől a nyávogástól úgy megijedt, hogy szeretett volna eldobni mindent, és megállás nélkül rohanni hazáig és beletemetkezni a felesége ölébe. De akkor mi értelme lett volna az egésznek? "Semmi.
A cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt."
A beton gödreiben felgyűlt víz rémisztően hangosan locsogott lábai alatt. A kétárnyékú fák képei rendellenesen hatoltak be a lelkébe, és innentől fogva már a homály és a sötét sem bújtathatta el a lelkiismeret lámpásai elől.

* * *

Lassú homály motoszkált a lyukacsosra engedett redőny réseiben - hajnalodott. Öt nap telt el a rablás óta.
A felesége az első két napon szóba sem állt vele; a harmadikon már szólt, de mérgesen; negyedik nap estére pedig kezdett megbékélni a gondolattal, hogy a férje rabló lett.
Most ott feküdt mellette. Hosszú hajának szálai szerte-szét ágaztak a fehér párnán; meztelen mellét csak félig takarta el a vörös, rojtos takaró. Szelíd, haragtalan volt már az alakja. Erősödő, egyenletes fénycsóvák vetültek rá - a redőny résein beszűrődő fény rácsozta be a poros félhomályt. Halkan ült fel az ágyon - nem akarta ezt a törékeny formát megzavarni.
Átment a szomszéd szobába, az utcaiba. Fölhúzta egy kissé a redőnyt, magához emelte a vörös párnájú széket, és a résen tekin'getett kifelé. Figyelte: ahogy kivilágosodott; majd hallgatta a nejét, ahogy a konyhában pakolt valamit; nézte az iskolába induló gyerekeket, a sajátjait is; és a háza előtt megálló rendőrautót, aminek hátsó ülésén már ott sóhajtozott Frigyes.

(epilógus)
Beült a rendőrautóba.
- Szervusz - köszönt fájdalmas hangon Frigyes, de barátja nem válaszolt. Felbúgott a motor, s a kocsi elindult, először lassan, aztán mikor kikanyarodtak az utcából: átsuhantak a tájon. Kis idő múlva szólalt csak meg:
- Nincs isten, Fricikém, nincs isten.
Az sóhajtva igent bólogatott, majd állával előre: az ott ülő két rendőr felé bökött:
- De nekik van.
- Nekik van. A legtudatlanabb, legkegyetlenebb Isten.
2011. VII. 24 - X. 2

Read it in English.
(Olvasd el angolul!)

(Itt egy-két embernek egyfajta választ kínálok. Lesznek, akik értetlenül fognak állni; és lesznek, akik mindent azonnal megértenek. Akik - talán órák vagy napok múlva - egyszer csak a homlokukhoz kapnak, és akik évek múlva is ugyanolyan képtelenek lesznek megérteni.)

Gyakran teszek föl magamnak kérdéseket. Kérdéseket, melyek így kezdődnek: Ki mit gondol erről? Ki mit gondol arról? Hogyan gondolkodhatnak? Mi lenne, ha...? Mi történhetne...? Mi történik...? Mit...? Hogyan?
És minden ember legnagyobb kérdését: Miért? Ez a legnagyobb késztetésünk, amiből minden származik. "Hogy lássuk: mi van a hegy mögött; ez hajt minket előre."
Kezdjünk gondolkodni! És kezdjük így: "Miért?" És ezt fogja követni egy sor másik kérdés: "Hogyan? Mi lenne...? Mi történhetne, ha...? Mi fog történni...? Hogyan...? Mikor...?" Tehát a "miért" olyan, mint egy rugó, emi elindít a kérdések világában...
Persze mindez bonyolultabb, mint ahogy eddig leírtam. Egy másik jobb, részletesebb példa: Képzelje el: ott áll egy falnál, egyszer csak gondol egyet; elindul a kérdések birodalmában, hosszabb-rövidebb út után elér egy falat. "Ha fal van, ajtó is lesz." - gondolja. Hosszabb-rövidebb út után a kérdések világában magtalálja az ajtót.
És ha átlép rajta, mi lesz? Ott áll egy falnál, egyszer csak gondol egyet, és továbbindul. Vándorol a kérdések birodalmában, míg el nem ér egy falat.  Ez a fal a "miért". Elkezdi az ajtót keresni rajta, mert hiszi, hogy van. De mi történik, ha nincsen? Ha megreked ott, hogy "Miért van ez?", "Miért van az?"? Tovább keresi az ajtót, és talán talál egyet, talán nem.
De ha megtalálja is,  mi lesz mögötte? Falak végeláthatatlan sokasága.
A "miért" a kezdet és a vég. Az alpha és az ómega. De a "miért" a végtelen is. Elkezdjük a "miért"-től, túljutunk rengeteg "miért"-en, és ott tartunk, hogy "miért".
Vagy elkezdüjük akárhonnan, és oda jutunk, hogy "miért".  Esetleg elkezdjük "miért"-től, és eljutunk akárhova,. Ami szükségszerűen a "miért"-hez vezet.
Így tehát minden föltett kérdés haszontalan és szükségszerű. Mert ha nem lennének kérdések, nem lenne a "miért" sem, amibe mindig belebotlunk. De ha nem lennének kérdések, nem lenne senki, aki föltenné őket. Csakhogy mi itt vagyunk, és kérdéseket teszünk föl.
De helyezzük a kérdést más perspektívába! Ha ez a kezdet és a vég; akkor ez a Kérdés és önmagára a Válasz is. És mivel minden kérdés ebből származik; mindegy, mit kérdezünk, a válasz ez.
Így például: "- Mi az élet értelme?
- Miért?"
2011. VII. 1.

Szomorúan, duzzogva indult el az állomás felé. Még hogy őrültség, még hogy bolondság...! A legszebb, a legtöbb, a leg... a leg... a legnemesebb cél! Csak egy ilyen célért, egy ilyen álomért szabad, érdemes az embernek élnie. "Majd megmutatom Ferinek!" - gondolta.
Megmutatja... igen... majd megcsinálja, és Feri nem hiszi majd el, és látni akarja. És megcsinálja újra, hogy nem csak ő, de mindenki látni fogja. Igen.
Elmosolyodott. Lépteit meggyorsította, és olyan elhatározás lobbant fel a szívében, hogy még maga is elcsodálkozott egy pillanatra.
Mikor a Petőfi utca sarkán maga mögött hagyta az állomásparkot - látván, hogy senki sincs ott - legugolt, és megérintette a macskaköveket.
Fölállt, szíve televolt-; ujjai pedig bizseregtek a tapintás érzésétől. Imádta ezt a helyet.
Elment a nagy, sárga omlófalú, régi raktárépület mellett, s ahogy meglátta a gyep-lepte feljárót: szíve hevesen kezdett dobogni.
(Valaha erről a feljáróról állatokat tereltek a vagonokra, a körülötte lévő rész karámokra és folyosókra lett felosztva - ma már semmire sem használják.)
Tudta, hogy most az álmai fognak valóra válni. Minden szívdobbanása dübörgött a fülében. Minden izma bizsergett és megfeszült.
Bement a vele egyforma magas betonlapok között, át a baloldali, nagyobbik följáróhoz.
Fogódzót keresett a földön, ahol lábát megvethette - ám hirtelen szíve megnyugodott, izmai elernyedtek; térdre esett.
"Bolond vagy!" -sóhajtotta, és nézte a vonuló felhőket.

(Kilehelt álmok vannak az égen.
Ma fújják ki őket. Vagy holnap. Vagy régen.)

Gazos Temetőben, korhadt Kopor-
sóból kitörni készül egy Halott.
Lelke csont-tokban volt, de Húsa rég
szétbomlott: százezer éve van ott.

Most a Koporsó be, csontja széttört;
szabad lelke Húst rántott magára.
Mozgolódik, s ha kiásta magát:
valami Újat szabadít a mára.

-- A Koporsó feszül, lassan kitör,
feje fölött fehér gyökérzet már;
a Sötétség oszlik, mindjárt friss fényt
érez: erre százezer éve vár.
2011. V. 28-29.

Az örömöm:
      A levegő, amit veszek
Az örömöm:
      Istenben hiszek
Az örömöm:
      Megmozgatsz engem

Az örömöm:
      A vér az eremben
(Az örömöm:)
      Folyik a te nevedben
Az örömöm:
      Megmozgatsz engem

Nem vagyok hegy, nem:
      Te mozgatsz engem

Az örömöm:
      Mennyei üdvösség
Az örömöm:
      Az eddig kihagyott gyönyörűség
Az örömöm:
      Megmozgatsz engem

Nem vagyok hegy, nem:
      Te mozgatsz engem

Martin Gore:

My joy

My joy
The air that I breathe
My joy
In God I believe
My joy
You move me

My joy
The blood in my veins
My joy
Flows in your name
My joy
You move me

I'm not a mountain, no
You move me

My joy
Heavenly bliss
My joy
The pleasures I've missed
My joy
You move me

I'm not a mountain, no
You move me

Gazos temetőben, korhadt kopor-
sóban fölfelé dübörög egy halott.
Lelke megfogva, teste megbomlott,
szíve vár: százezer éve van ott.

Mikor a koporsó betört: csontja
agyagból új húst rántott magára,
forrásvízből szítta be friss vérét,
és dübörög: segítségre várva.

Ám a koporsó erős, mély: hangot
föl nem ereszt, de a lélek kitart,
pedig százezer év alatt száze-
zerszer élt, és meg százezerszer halt.

(Millió év múlva, kilométer
mélyről fölfelé dübörög egy halott.
Lelke megfogva, teste megbomlott,
szíve vár: nagyon régóta van ott.)
2011. V. 28-29.

Gyilkos lesz-öm, nincsen van-om.
Mér' köll énnéköm csánganom?
Szenvedök itt és mindenütt,
Mer' az Isten két kézzel üt.

Messze síkság, itten búza -
Lelkömet a Világ húzza.
Ne húzz Világ - jaj! - engömet!:
Egész város engöm növet.

Dancs Bácskában csángó vagyok.
Azon aggódok: mit hagyok?
Itt hagyok én ezer Fércöt,
Lelköm viszik a lúdvércök.
2011. V. 8-9.

(Lehet, hogy testemet csak vízből gyúrták,
De ha kiöntök: elsöprök házat, jurtát...!)

Belőlem iszik a Föld és sok Kölyök:
Nagy Folyó vagyok: Vizem fut, hömpölyög,

Néha lassulva fürdő lányt símogat,
Máskor letarlom az élő síkokat.

Néha a fölém-emelt Hidat is elviszem,
Máskor hagyom Gátba gyűretni Vizem.

Most kisebben futok s ritkán Áradok,
De vigyázzatok: még mindig Folyó vagyok!

Még Folyó vagyok; még mindig hömpölygök,
S kik Csapoltok-Elzártok: bolond Kölykök,

Vigyázzatok!: egyszer újra Kiöntök;
És fákat, házatok, és Mindent kidöntök!
2011. V. első fele

A vers egy korábbi változata megtekinthető itt: http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/15298

tán megfulladok ma este
s szavaim hiába görögnek
férgek marják szét testem
s ha szólok is, csak rögöknek
2011. V. 1.

A Mindenségről az ég csöpögött,
és csöppenként süvített föl minden halott.
Én kényelmesen elfoglaltam egy padot
és vidáman meghúztam egy tejesköcsögöt,
és ott ültem és nevettem.

És láttam kitörni minden ablakot
és hallottam sírni minden élőt
és éreztem ledörrenni minden csillagot
és elpusztulni minden érőt.

És a lábamhoz esett le a Hold
és minden élő élve bomolt;
és ott ültem, és nevettem.

majd fölkelt a Nap Dél-keleten
és röhögött a halál-részegeken
s ég csöpögött és nap-tűz esett
és kiszáradtak mind a tengerek
és még élve bomoltak az emberek...,

De elcsöpögött az ég és a Nap kicsordult
és hevülvén-olvadván minden csikordult
és tűzben elégett minden Bomló.
És ott ültem, és nevettem,
és ott ülök, és nevetek.
2011. IV. 21.